"A család, amelynek így évente legalább egy emberáldozatot kellett szolgáltatnia, királyi vérből eredt. Nemzetségüket Minüaszra vezették vissza, Orkhomenosz híres, régi királyára. E mesés gazdagságú uralkodó impozáns kincsestára romjaiban még mindig ott áll azon a helyen, ahol az Orkhomenosz melletti hosszú, sziklás hegy beleolvad a nagy kiterjedésű, lapályos kopai síkságba. A hagyomány szerint a király három lánya már régóta megvetette az ország többi nőit, mivel ezek őrjöngő bacchanáliákon vettek részt. Ők otthon ültek a király házában, s a guzsallyal és a szövőszékkel foglalatoskodtak, míg a többiek, fejükön virágokból font koszorúval, a szélben lobogó kibontott hajjal, önkívületben kószáltak az Orkhomenosz fölött emelkedő, cintányérok és tamburák vad zenéjétől visszhangzó kopár hegyekben. Idővel azonban az isteni őrület elérte a királylányokat is csendes termükben: vad vágy fogta el őket, hogy emberhúst egyenek, és sorsot húztak maguk között, melyikük adja oda gyermekét eledelül, egy kannibál-lakomára. A sorshúzás Leukippéra esett, és ő kiszolgáltatta fiát, Hippaszoszt; a három nő széttépte. E megtévedt nőktől származnak az Oleiaik és a Pszoloeiszok, s mint mondják, a férfiakat azért hívják így, mert gyászuk és bánatuk jeléül komor színû ruhát viseltek.
Az a gyakorlat, hogy Orkhomenoszban az emberáldozatok királyi eredetű családból kerülnek ki, annál inkább jelentõs számunkra, mivel Athamasz — még Minüasz kora elõtt — maga is uralkodott Orkhomenosz vidékén, s mivel a várossal szemben emelkedik a Laphüsztiosz-hegy; ezen állott — mint a tesszáliai Haloszban is — Zeusz Laphüsztiosz egyik szentélye; a hagyomány szerint Athamasz két gyermekét, Phrixoszt és Hellét itt akarta feláldozni. Egészben véve, összevetve az Athamaszra vonatkozó hagyományokat azzal a szokással, amely ivadékaival kapcsolatban a történeti idõkig fennmaradt, joggal következtethetünk arra, hogy Tesszáliában és valószínûleg Boiótiában valamikor egy olyan dinasztia uralkodott, amelynek királyait az ország üdvéért feláldozták Zeusz Laphüsztiosznak. De kitûnik egyúttal az is: ezek a királyok megtalálták a módját annak, hogy a végzetes felelõsséget ivadékaikra hárítsák: rendszerint a legidõsebb fiút szánták áldozatul az oltárra. Idõvel ez a kegyetlen szokás enyhült, és a királyi vérbõl származó áldozat helyett egy kost fogadtak el azzal a feltétellel, hogy a herceg nem lép a tanácsházba, ahol az áldozatokat egyik rokona mutatja be Zeusz Laphüsztiosznak. Ha azonban vakmerõén behatolt a végzetes helyre, és ezzel úgyszólván szándékosan felhívta magára az isten figyelmét, aki jóakaratúan behunyta egyik szemét a kospótlék láttán, akkor a felfüggesztett õsi törvény ismét teljes erõvel életbe lépett — többé nem volt kiút: meg kellett halnia. A hagyomány, amely a királynak vagy gyermekeinek feláldozását egy nagy ínséggel kapcsolta össze, határozottan arra a primitív népeknél általánosan meglévõ hiedelemre utal, hogy a király felelõs az idõjárásért meg a termésért, és jogosan fizet életével az egyik zordonságáért vagy a másikban mutatkozó hiányért. Athamasz és nemzetsége, úgy látszik, egyesítette az isteni vagy mágikus funkciókat a királyi funkciókkal. Ezt a felfogást erõsen alátámasztja az, hogy Szalmóneusz, Athamasz fivére, megkövetelte, hogy istenítsék. Láttuk, hogy ez az önhitt halandó nem kevesebbet akart, mint magának Zeusznak az örökébe lépni; uralkodni kívánt a mennydörgés meg a villámlás fölött, szánalmasan csengõ üstökkel és lángoló fáklyákkal utánozta azokat. Ha analógia alapján ítélhetünk, ez a csinált mennydörgés és villámlás puszta színház volt, azzal a céllal, hogy megtévessze a nézõket, és hatást gyakoroljon rájuk; lényegében varázslatnak tekinthetõ, amelyet a királyi varázsló azért végzett, hogy elõidézze a szegényesen utánzott égi jelenségeket."
Azért idéztem az egész mesét, mert én soha nem tudtam volna ilyen érzékletes szépséggel, amellett értelmesen elmondani a lényeget saját szavaimmal. A tudós brit lord a mítoszokból elsősorban a saját antropológiai kutatási területének megfelelő jellemzőket domborította ki. Szó nélkül hagyott azonban egy számomra elég érdekes részletet a mesében. Az a bizonyos három, szövögető-fonogató leány…. akiknek a neve „Pusztulást hozó”, és akik leszármazottait az Agrónia ünnepén Dionüszosz papja kivont karddal üldöz, és amennyiben eléri bármelyiküket, joga van megölni.
Ez egy szintén ősi jelentéseket, elhomályosult jelképeket hordozó mítosz, melynek egyik lényeges mondanivalóját Frazer jól megfejtette, és megmagyarázta. De hol volt még akkor Dionüszosz, amikor ez az emberáldozati, királyáldozati szokás élt Görögföldön?
Lehet, hogy én már bacchánsnői őrületben leledzem a rengeteg mítoszfejtéssel kapcsolatos információ viharában, amely kezd elemészteni, és már beleképzelek mindenféléket olyan mesékbe, ahol a fikcióim nincsenek is jelen, de nekem ez a 3 szövőnő, aki pusztító, nagyon gyanús. Mert általában természetfeletti szereplők szoktak hármas alakban jelen lenni egy görög mítoszban, és ha nem istennők, akkor alvilági lények, de hogy nem egyszerű fonogató királylánykák, azt biztosra veszem.
Hogy nem szirének, az biztos, mert nem madáralakban vannak itt. Hogy nem hárpiák, az is. Démétér nem lehet különféle megjelenési formáiban, mert testvérekként nem szokott megtestesülni. Na, kik vannak hárman, akik őrültek, kiszámíthatatlanok, állandóan mindenféle szövő- és fonóeszközzel üzemelnek, és beleártják magukat mindenbe, ha kell, ha nem? és amikor nem is várod, lecsapnak, és még képesek az életed fonalát is elvágni? Persze, a Moirák, a rómaiak Párkáknak hívták őket, és ők a Sorsistennők.
Az, hogy a mese szerint a lányok ellenállnak, de végül mégis megőrülnek, azt jelképezheti, hogy Dionüszosz hatalma fölékerekedik az övéknek, alárendeltekké, majd maguk is lehetséges áldozataivá válnak az új, dicsőséges istennek. vagyis az új hit eltörli a régit, vagy megváltoztatja.
Kapcsolódó könyvek: James G. Frazer: Az aranyág