Bár már a címből sejthettem volna, hogy nem lesz annyira egyszerű elmenekülnöm a rejtélyek elől. A könyv főszereplője egy gargoyle, aki a dublini Szent Patrik presbiteriánus templom harangtornyában lakozik. Az egyszerűség kedvéért Paddynek nevezi magát, mert az eredeti nevét úgysem tudnánk kimondani.
Paddy elmeséli, honnan származnak a gargoyle-ok, és mi a feladatuk. De ez a könyv fantasy műfajba tartozik, és én már megtanultam, hogy nem szabad mindent teljesen elhinnem az költői szabadsággal megáldott íróknak és teremtményeiknek. Ezért megnéztem, mik a gargoyle-ok, és meglepődtem, mert nagyrészt azt találtam, amit Paddy elmondott, na és persze azt, hogy a kutatóknak igazán fogalmuk sincs, miért alkalmaztak ilyen faragott szobrokat egy időben a templomok és egyéb közlétesítmények homlokzatán.
Azt régen tudjuk, hogy a gargoyle-ok vízköpők, elvezetik a csapadékot, hogy ne ázzanak be az épületek. Na de miért néznek ki rémisztő, groteszk, időnként grimaszt vágó ember, időnként kiméraszerű mítikus szörnyeteg, sokszor pedig sárkány vagy egyéb rém formájában? Igazán senki nem tudja megmagyarázni a jelenséget.
Ráadásul megtudhattam, hogy nem a keresztény templomokon alkalmazták először a szoborformájú vízköpőket. Már egyiptomi szent épületek ormain is feltűnnek, általában oroszlán alakjában. De találtak az athéni Zeusz-templom ásatási területén is számos vízköpőt, szintén oroszlánt formáznak. Rómában is használták, azután sokáig nem helyeztek el ilyen alakokat a homlokzatokon. A kora középkorban, először főleg francia templomok ormán jelennek meg változatos alakban újra a kőrémek. Azután elterjedtek egész Európában, majd továbbvonultak Amerikába is. Ma már csak dekorációként szolgálnak, de változatlanul érthetetlen, miért ilyen ijesztők.
Igazán ez a magyarázat csak részben ad választ a kérdésre, de megbúvik benne a lényeg: ősi tisztító, démonűző funkciójuk van a groteszk és rémisztő alakoknak. Már a keresztények előtti vallások is gyakorolták ezt a démonokat távoltartó „varázslatot”. Hogy a keresztény templomokon miért éppen a vízköpők alakjában alkalmazzák, az máig talány.
Egy egészen más kutatási projekthez gyűjtöttem anyagot, – nevezetesen az ősi indo-európai mítoszokról, – mielőtt a dublini gargoyle-ok belügyeibe csöppentem volna, de eszembe jutott, hogy az egyik esszében utalás történt a gargoyle-okra és származásukra. Elő is kerestem, és megtaláltam ezt a történetet.
A franciák ismernek egy szentet, aki Rouen püspöke volt a 600-as évek közepetáján. Romain vagy Romanusz nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. Szülei már nem voltak fiatalok, és nem volt előtte más gyermekük. Imádkoztak az Úrhoz egy gyermekért, és ezután Romanusz apja álmot látott, melyben egy angyal megjövendölte fia születését. Már nagyon fiatalon a király udvarába küldték – hogy ez az uralkodó I. Dagobert vagy II. Clothbert volt-e, az vita tárgya, – mert abban az időben az volt a szokás, hogy a gyerek a királyi udvarban apródként szolgált és tanult. Ott ismerkedett meg Szent Eligiusszal és Szent Audoinnal. Amikor a roueni püspöki szék megüresedett, többen Romanuszt javasolták a királynak, aki fel is ajánlotta számára a keresztet és a hivatalt. Romanusz el is fogadta, és működése során jelentős eredményeket ért el csodatételeivel a pogány hit visszaszorításában.
Néhány csodatétele pogány templomok összeomlását célozta, melyet azzal ért el, hogy a templom tetején táncoló démonokat elátkozta, vagy elmozdította az istenségnek kihelyezett áldozatot. Egy más alkalommal a leejtett szent olajjal teli vázát, mely összetört, és az olaj kifolyt belőle, érintésével éppé tette, úgy, hogy az olaj az utolsó cseppig benne volt. Mi több, az árvizet is sikeresen elapasztotta. Mégis a nevéhez fűződő hőstettek közül a gargoyle esete volt az, ami emlékezetessé tette az utókor számára.
Történt egyszer, hogy a Szajna bal partján elterülő mocsárban feltűnt egy kígyó vagy sárkány, aki elemésztette az útjába kerülő embereket, állatokat. Romanusz elhatározta, hogy levadássza a szörnyeteget, de nem talált senkit, aki felajánlotta volna a segítségét, kivéve egy halálraítélt bűnöst, akinek nem volt veszítenivalója. Amikor a tett színhelyére értek, Romanusz a kereszt jelét rajzolta a szörnyre. Erre a bestia a lába mellé feküdt, és engedte magát megkötözni Romanusz sáljával, aki azt pórázként használva, a városba vezette. Ott a sárkányt halálra ítélték, és kivégezték. (Egyesek szerint a katedrális előterében megégették, más forrás szerint a Szajnába dobták.) A tűzhalál a valószínűbb megoldás szerintem, mert egy vízilény vízbedobása logikátlan volna. A mese szerint a teste elégett a tűzben, de mivel a sárkány eleve lángokádó típus, a feje nem égett el, mert már megedződött a saját tüzében. Így a fejét feltűzték a katedrális ormára. Azóta használnak démont démonűzési célzattal. A lény neve franciául gargouille: ez azt jelenti, „torok”, mert az állat mindent elnyelt. Ebből a szóból származik a gargoyle.
Mindezidáig nem találkoztam Romanusz nevével, de az oldal, ahol rátaláltam a gargoyle-lal való párviadalának hivatkozására, megdöbbentő összehasonlító listát adott. Úgy tűnik, Romanusz alakját megfeleltetik több más, előzőleg pogány isten vagy félisten megkeresztelése által katolikussá vált szenttel, így például a spanyol Santiago de Compostela, több Szent Jakab, az ír Szent Seamus, és Szent Kozma és Damján is szerepel a felsorolásban.
Az utóbbi szent páros keltette fel leginkább a figyelmemet, mert róluk aztán szintén nem tudtam semmit. Valamint a felsorolás előtt csak az hozta össze őket egy „csapatba”, hogy Romanusz és Kozmáék kivételével a többiek valamennyien Jakabok. Ám az ünnepük általában a téli napfordulóra esik, és a legtöbbjük vértanú, általában kard által vesztek, és általában lemetélték valamely főbb testrészüket, vagy a fejüket, vagy miszlikbe vágták őket, de Romanuszon kívül közük nem volt sárkányokhoz és gargoyle-okhoz.
Kozma és Damján például orvosok voltak, ingyen gyógyítottak. Cirus városában lelték halálukat Diocletianus keresztényüldözése során, mert nem tagadták meg a hitüket. Először vízbe dobták őket megkötözve, de a kötelek leoldódtak, és partra úsztak. Másodszor máglyára ítélték őket, de a tűz nem égette meg a testüket. Harmadszor nyílvesszőket lődöztek rájuk, de a nyilak nem érték el őket. Végül karddal oldották meg a problémát. Egyébként ikrek voltak, és a keleti egyház szentjei.
A névkutatás során a szakértők a Jakab, James, Jagó mint a Diego és Santiago névváltozata alapján megkeresték a feltételezett indo-európai nyelvbeli szótövet, ami a „ja”, „ya”. Ez a szó(tő) ikreket jelent. Így jött a képbe Kozma és Damján.
Az összehasonlító mitológia segítségével kerestek pogány ikreket, vagy ikrek közül az egyiket, akinek köze lehet vízhez, vízözönhöz, ezen belül víziszörnyek legyőzéséhez (itt jön Romanusz kétszeresen) karddal okozott halálhoz, termékenységi varázsláshoz, lovakhoz vagy marhacsordához, szent olajhoz, a Samhain vagy Halottak Napja téli napfordulóhoz köthető ünnepeihez.
Végül megtalálták a Védák népének mítikus ősapját, Jámát, akit ma a halál istenének ismerünk, de aki az ősi mítosz szerint Manu, az első indiai király és törvényalkotó isteneknek feláldozott ikertestvére volt. Így vált az első istenné, aki emberként meghalt, és nyerte el az alvilági kormányzás jogát.
Az Alvilágot a legtöbb ősi klasszikus mítosz általában a kígyókkal jelzi, így értelmet nyer Romanusz sárkányölő tette is. És akkor – már feltéve ha elfogadjuk a kutatók véleményét, – meg is fejtettük a gargoyle eredetét, mondhatjuk, a mindig jelenlévő halál és újjászületés jele. Bár nyilván a keresztény templomok ormán nem ezért szerepel, hanem valóban a gonosz démonok elleni őrként. Egyéb jelentősége már régen elfeledetté vált.
Kapcsolódó könyvek: Katherine Kurtz: St. Patrick's Gargoyle · Emily Lyle: Ten Gods