Az alaphelyzetben az ősi pelaszg pásztorkodó nép – még az indo-árja népek betelepülése előtt, – az anyaföldet, természetet tisztelte, ezeket a khtonikus erőket, mint föld, ég, szél, vizek, növények, állatok, szellemekként tekintette, a rontó és jótékony démonokat, szellemeket pedig a föld szülötteinek tartotta. Ezek a szellemek az antropomorfizálódásuk folytán egyre inkább megszemélyesültek, így a Földanya Gea, Rhea, Démétér, Hekaté és még sok más néven tisztelt, de voltaképpen ugyanaz a lény, (szellem, istenség) az olümposzi viágrendben a korábbi titán vagy más idegenként kezelt kategoriába soroltatott.
A pásztorkodó és agrárbeállítottságú népek laza társadalmi viszonyai között azonban már szükségessé vált a közösségben valamiféle erkölcsi alapokon nyugvó szabályozást bevezetni a rend fenntartására, például az emberölést megtorolni. Amennyiben a gyilkosság nem volt szándékos, általában a gonosztól megtisztító démonűző szertartásokat írtak elő a vétkes számára.És természetesen a föld megtisztítására, fertőtlenítési célzattal. Ám ha az elkövetés módja szándékos volt, úgy tekintették, hogy a holt lelke megátkozta, ezért száműzték a bűnöst, kivetették a közösségből. Ez abban az időben együtt járt azzal, hogy a száműzött nem élvezte tovább a közösség védelmét, és bárki bármikor megölhette, ha rátalált.
A „jogi” szabályozás mellett a mélyebb értelme ezeknek az eljárásoknak az volt, hogy hittek abban, a holt ember dühös lelke megfertőzte a földet, majd a közösséget, és ez a közösségre nézve is veszélyes. Hitük szerint a meggyilkolt lelke egyfajta kórokozó bacilusként vagy vírusként működött, amíg be nem teljesítette a bosszúját az elkövetőn, mindenkit, aki a gaz közelében, vele együtt élt, kivétel és válogatás nélkül megfertőzött és pusztított.
Ez a felfogás töredékeiben, de jól felismerhetően megmaradt Bellerophon, Oresztész vagy Oidipusz mondáiban. A hősök valamennyien gyilkoltak, mindegyikük vagy megvakult, vagy megőrült, vagy beteg lett, azaz gyötörte őket a bűntudat, – az Erinnüsz, – és mindannyian önkéntes száműzetésben haltak meg. Ezek a mondák már interpretációk, ráadásul mindegyik költő más-más változatot és értelmezést nyújt, kezdve Homérosztól egészen Aiszkhüloszig és Euripidészig, majd kifigurázva jelenik meg Arisztophanész műveiben. A korábban élt költőknél még közelebb vagyunk az ősi koncepciókhoz, de már kifejezetten rokongyilkosság esetén van jelen az Erinnüsz, mint az Ősök bosszuló démona. Az első időkben még a meggyilkolt ember szelleme vált Erinnüsszé. A legkésőbbi forrásokban az Erinnüsz már a közösség morális védelmezője, a jog és a rend fenntartója, a Sors keze, teljesen függetlenedik az Ősök kísértetétől.
A képen – római mozaik – Bellerophon látható, aki legyőzte a Kimérát. Sok más hőstettet hajtott végre, és övé volt Pegaszosz, a szárnyas paripa. Ám hiába a sok hőstett és példás élet, az ifjú korában meggyilkolt ember Erinnüsze nem hagyta nyugodni, és végül számkivetetté vált.
Kapcsolódó könyvek: Jane Ellen Harrison: Prolegomena to the Study of Greek Religion