A Dagda hárfája
Azt mesélik, hogy Írországban két teljesen különböző nép lakott régen, az egyik sötéthajú és sötétszemű volt, akiket Fomoriaknak neveztek – ők hosszú, karcsú, aranyló bronzból készült lándzsával harcoltak. A másik aranyhajú és kékszemű fajta, akik fénytelen fémből készített, rövid, tompa és nehéz lándzsát hordoztak.
Az aranyhajú nép nagyhatalmú uralkodóját, aki egyben a főpap is volt, Dagdának nevezték. Ennek a Dagdának volt egy csodálatos bűvös hárfája. A hárfa gyönyörű volt, méretét tekintve hatalmas, különleges fából készült, és arannyal és drágakövekkel díszített, a húrjaiban bűvöletes zene lakozott, melyet csak a Dagda tudott megszólaltatni. Amikor a férfiak csatába mentek, a Dagda felállította a mágikus hárfát, végigfuttatta az ujjait a húrokon, és a harci dal felcsendült, melynek hallatán a harcosok felcatolták fegyvereiket, megmerevítették térdüket, és felkiáltottak: „Előre a harcba!” Aztán amikor a férfiak visszatértek, sebzetten és fáradtan, a Dagda megint a húrok közé csapott, megpendítve néhány akkordot, és ahogy a varázslatos zene úszott a levegőben, mindenki elfeledkezett sebekről s fáradtságról, csak a megszerzett dicsőségre gondolt, a bajtársra, aki mellett esett el, és a családja biztonságára. Később a muzsika egyre hangosabban áradt, és a harcosok már csak a győzelemre tudtak gondolni, amit királyuk számára megszereztek. Ekkor az emberek felemelkedtek a helyükről, magasra emelték ivókupáikat, és felkiáltottak: „Sokáig éljen a király!”
Azután elkövetkezett az idő, amikor a Fomriak és az aranyhajú nép fiai megküzdöttek a csatában egymással, és a harcok közben, amikor a Dagda termeit nem őrizték olyan jól, mint máskor, a Fomoriak egyik feje ellopta a hárfát a terem faláról, ahol ilyenkor függött, és elszelelt vele. A feleségek és gyermekek is vele együtt szöktek, valamint egynémely harcosai is. Az éj leple alatt messze és gyorsan haladtak, míg elég messzire nem kerültek a csatamezőtől. Amikor úgy érezték, már biztonságos távolságra kerültek, az út mellett egx elhagyatott kastélyra leletek, elfoglalták, és a hárfát a falra akasztva, lakomázni kezdtek.
A Dagda néhány harcosával követte őket. És amíg azok a lakoma kellős közepén mulatoztak, az ajtó hirtelen kivágódott, és ott állt a Dagda az embereivel. Néhány Fomori talpra ugrott, de mielőtt megragadhatták volna a fegyvereiket, a Dagda odakiáltott a falon függő hárfánakí. „Gyere hozzám, ó hárfám!”
Az riási hárfa felismerte mestere hangját, leugrott a falról, keresztülmasírozott a termen, félresöpörve vagy megölve azokat, akik az útjába álltak, és a mestere kezébe szökkent. És a Dagda megragadta, végigfuttatta az ujjait a húrokon három nagy, ünnepélyes akkordot játszva. A hárfa a bűvös Könnyek Dallamát szólaltatta meg. Ahogy a gyászos harmónia megült a levegőben, a Fomori asszonyok lehorgasztották a fejüket, és keservesen sírva fakadtak, az erős férfiak félrefordították arcukat, és a kicsi gyerekek felzokogtak.
Aztán a Dagda megint megérintette a húrokat, és ekkor a mágikus Öröm Dallama hangzott fel. És amikor az emberek meghallották az Öröm Dallamát, a Fomoriak fiatal hacosai felkacagtak, addig nevettek, amíg a kupáik kiestek a kezük közül, és a ládzsáik a földre hullottak, a bor kifolyt a törött korsókból, és addig nevettek, amíg az izmaik elgyengültek.
Végül a Dagda mégegyszer megpendítette a hárfát, de nagyon, nagyon halkan. És most a zene olyan lágyan áradt szét, mint az álom, és olyan édesen, mint az gyönyör: ez volt az Álom Dallama.
Amikor meghallották, gyengéden, gyengéden, a Fomori nők elszenderedtek, a gyerekek elaludtak az anyjuk ölében, az öregek elbóbiskoltak, és a fiatal harcosok leestek a székről, és becsukták a szemüket, egyikük a másik után, minden Fomori álomba merült.
Amikorra valamennyien elszunnyadtak, a Dagda megfogta varázslatos hárfáját, és aranyhajú harcosaival halkan elosontak, amíg saját otthonuk biztonságába nem értek.
Az aranyhajú nép nagyhatalmú uralkodóját, aki egyben a főpap is volt, Dagdának nevezték. Ennek a Dagdának volt egy csodálatos bűvös hárfája. A hárfa gyönyörű volt, méretét tekintve hatalmas, különleges fából készült, és arannyal és drágakövekkel díszített, a húrjaiban bűvöletes zene lakozott, melyet csak a Dagda tudott megszólaltatni. Amikor a férfiak csatába mentek, a Dagda felállította a mágikus hárfát, végigfuttatta az ujjait a húrokon, és a harci dal felcsendült, melynek hallatán a harcosok felcatolták fegyvereiket, megmerevítették térdüket, és felkiáltottak: „Előre a harcba!” Aztán amikor a férfiak visszatértek, sebzetten és fáradtan, a Dagda megint a húrok közé csapott, megpendítve néhány akkordot, és ahogy a varázslatos zene úszott a levegőben, mindenki elfeledkezett sebekről s fáradtságról, csak a megszerzett dicsőségre gondolt, a bajtársra, aki mellett esett el, és a családja biztonságára. Később a muzsika egyre hangosabban áradt, és a harcosok már csak a győzelemre tudtak gondolni, amit királyuk számára megszereztek. Ekkor az emberek felemelkedtek a helyükről, magasra emelték ivókupáikat, és felkiáltottak: „Sokáig éljen a király!”
Azután elkövetkezett az idő, amikor a Fomriak és az aranyhajú nép fiai megküzdöttek a csatában egymással, és a harcok közben, amikor a Dagda termeit nem őrizték olyan jól, mint máskor, a Fomoriak egyik feje ellopta a hárfát a terem faláról, ahol ilyenkor függött, és elszelelt vele. A feleségek és gyermekek is vele együtt szöktek, valamint egynémely harcosai is. Az éj leple alatt messze és gyorsan haladtak, míg elég messzire nem kerültek a csatamezőtől. Amikor úgy érezték, már biztonságos távolságra kerültek, az út mellett egx elhagyatott kastélyra leletek, elfoglalták, és a hárfát a falra akasztva, lakomázni kezdtek.
A Dagda néhány harcosával követte őket. És amíg azok a lakoma kellős közepén mulatoztak, az ajtó hirtelen kivágódott, és ott állt a Dagda az embereivel. Néhány Fomori talpra ugrott, de mielőtt megragadhatták volna a fegyvereiket, a Dagda odakiáltott a falon függő hárfánakí. „Gyere hozzám, ó hárfám!”
Az riási hárfa felismerte mestere hangját, leugrott a falról, keresztülmasírozott a termen, félresöpörve vagy megölve azokat, akik az útjába álltak, és a mestere kezébe szökkent. És a Dagda megragadta, végigfuttatta az ujjait a húrokon három nagy, ünnepélyes akkordot játszva. A hárfa a bűvös Könnyek Dallamát szólaltatta meg. Ahogy a gyászos harmónia megült a levegőben, a Fomori asszonyok lehorgasztották a fejüket, és keservesen sírva fakadtak, az erős férfiak félrefordították arcukat, és a kicsi gyerekek felzokogtak.
Aztán a Dagda megint megérintette a húrokat, és ekkor a mágikus Öröm Dallama hangzott fel. És amikor az emberek meghallották az Öröm Dallamát, a Fomoriak fiatal hacosai felkacagtak, addig nevettek, amíg a kupáik kiestek a kezük közül, és a ládzsáik a földre hullottak, a bor kifolyt a törött korsókból, és addig nevettek, amíg az izmaik elgyengültek.
Végül a Dagda mégegyszer megpendítette a hárfát, de nagyon, nagyon halkan. És most a zene olyan lágyan áradt szét, mint az álom, és olyan édesen, mint az gyönyör: ez volt az Álom Dallama.
Amikor meghallották, gyengéden, gyengéden, a Fomori nők elszenderedtek, a gyerekek elaludtak az anyjuk ölében, az öregek elbóbiskoltak, és a fiatal harcosok leestek a székről, és becsukták a szemüket, egyikük a másik után, minden Fomori álomba merült.
Amikorra valamennyien elszunnyadtak, a Dagda megfogta varázslatos hárfáját, és aranyhajú harcosaival halkan elosontak, amíg saját otthonuk biztonságába nem értek.